Kedvencek elvesztése I.

A születés és a halál egymástól elválaszthatatlan fogalmak. A társállatokkal való kapcsolat születésétôl óhatatlanul el kell, hogy jussunk a kapcsolat megszűnéséhez is, legyen ennek oka a kedvenc elvesztése, halála vagy akár a gazda halála.

Kedvenceinket társként tartjuk, szeretjük, így születésüket, halálukat is hasonlóan éljük meg, mint ember szeretteinkét. Mivel a halálról a hétköznapi ember is keveset „tanul”, s az állatorvost sem oktatják, hogyan kell viselkedni ezen szituációkban, az ember és a társállatok kapcsolatáról szóló sorozatunk utolsó részeiben a társállatok elvesztésével, az eutanáziával, a gyász feldolgozásával kapcsolatos ismereteket tekintjük át.

Bevezetés
A halál és a gyász olyan életesemény, amelyet senki sem kerülhet el, azonban napjainkban a gyászról, a gyászfolyamatról nagyon keveset tudunk. Bár a médiában számtalan halálesetet látunk, hallunk, személyes érintettségünk esetén csak feszengünk, tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk, miként is kellene reagálnunk. Ha veszteség ér minket, általában nem tudunk őszintén, nyíltan beszélni a történtekről, nem mutatjuk fájdalmunkat, gyászunkat, s a környezet legtöbbször el is várja, hogy a történteket minél előbb, magunkban dolgozzuk fel. Összességében elmondható, hogy a mai magyar társadalom halálkultúrája mélyponton van, nem segíti, sokszor inkább akadályozza a gyász feldolgozását, ezáltal gyakran pszichés zavarokat idézve elő, amely az egész népességre káros hatással van. Mivel azonban a halállal járó veszteség élménye elkerülhetetlen, s a halál maga is minden időben kikerülhetetlen biológiai tény, feltétlenül szükséges, hogy szembesüljünk a halállal, s hogy megtanuljuk gyászunkat feldolgozni. Minthogy társként tartott állataink élettartama rövidebb az emberénél, a kedvencek elvesztése, s ennek feldolgozása, gyermeknek, felnőttnek egyaránt „gyakorlóterepként”, mintaként szolgálhat az emberi veszteségek feldolgozásához. Az állatorvosoknak a gyásszal kapcsolatos ismeretek kiemelt jelentőségűek,hiszen munkánk során gyakran mi magunk okozzuk egy kedvenc halálát (pl. eutanázia vagy a gyógymód sikertelensége, hiánya esetén), s ennek feldolgozását nemcsak a gazda, de a magunk számára is lehetővé kell tenni.

Gyásztípusok régen és napjainkban
Bár halált, haldoklást nap mint nap hallunk, látunk környezetünkben, a gyász maga napjaink társadalmában tabutémaként szerepel. Alig száz éve a születés és a halál még természetes életesemény volt, részt vett benne a család s a közösség is. A ma Magyarországában kórházban születünk és halunk meg, idegenek közreműködésével, természetellenes környezetben, gépek között. Az így felnőtt generációk már nem tapasztalhatják meg az élet valós körforgását, nincsenek jelen testvérük születésénél, nincsenek ott nagyszüleik haldoklásánál, talán végső búcsút sem vehettek tôlük. Nem tudjuk, mikor, minek van itt az ideje, hogyan kell viselkednünk az adott szituációkban.

A gyászrítusok három nagy csoportra oszthatók:

• Elválasztó rítusok (a halott lelkét a testétől, a halottat a közösségtől)
• Eltávolító rítusok (ne háborítsa az élőket)
• Beépítő rítusok (új formában él velünk, hiányával együtt kell élnünk)

A gyászolókat régen a közösség aktív részvétele segítette. A siratóasszonyok a temetésig a halott mellett voltak a családdal együtt, a temetés során a sírás, jajgatás segítette a tisztulás folyamatát, a fájdalmat ki- és meg lehetett élni. A temetés utáni halotti tor alatt lehetett a halottról anekdotázni, közös élményeket emlegetni. Később a gyászruha viselése emlékeztette viselőjét és a közösséget is a történtekre, s egyfajta védelmet, együttérzést is kiváltott számára. Máshogy szóltak hozzá, viselkedtek vele, segítették fájdalmában. A gyászruha viselése segít az érzelmek megélésében, segít a gyász feldolgozásának folyamatában, emlékeztet minket, nem hagyja a fájdalom elfojtását. Viselésének határozott időtartama volt, levétele segítette a közösségbe, a hétköznapi életbe való visszatérést. A közösség elutasította a gyász meg nem tartását (pl. gyászruha nem viselése, mulatságokon való részvétel stb.), de a meghatározottnál hosszabb ideig tartó gyászt is. A halál feldolgozását segítette a vallás, a túlvilági élet reményébe vetett hit is.
Mára a régi rítusok szinte teljesen eltûntek. Már nem viselünk fekete gyászruhát, sőt a fekete inkább divatszínként sok tinédzser ruhatárát jellemzi. Többnyire a gyász teljes elutasítását figyelhetjük meg – főleg nagyvárosi környezetben. Nem tudunk és nem is akarunk beszélni veszteségeinkről, s ha mással történik halálesemény, legtöbbször csak egy rövid „sajnálom”-ra futja részvétünkből, s igyekszünk más beszédtémát találni vagy elkerülni a gyászolót.
Az emberek legtöbbször igyekeznek kizárni ezt az élményt életükből, végsőkig hadakoznak, tiltakoznak a halál bekövetkezte, majd elfogadása ellen, s ha az mégis bekövetkezik, érzelmeiket gyakran elfojtják, tagadják, ezzel feldolgozatlanná téve vagy nagyon hosszúra nyújtva a gyászmunka folyamatát. Ez a folyamat különösen a gyermekek számára jelent nagy problémát. Egészséges szerettünk távozta után csak az urnát vagy sírt látják, sokszor még ezeket sem, így a halál tényének elfogadására gyakran képtelenek is. A szülők, sokszor a „megkímélés” álcája mögé bújva a történtekről való beszélgetést is elutasítják, esetleg hazudnak is, s ezzel gyakran téveszmék megjelenését, indokolatlan félelmeket válthatnak ki.