A gyermek és a halál

Minden gyermek foglalkozik a halállal, mely személyes kérdésük, s sokkal inkább érzelmileg, mint értelmileg foglalkoztatja ôket.

E tekintetben fejlôdésük három szakaszra osztható:

• Animista (3-5 év) – a halált, mint irreverzibilis tényt nem ismeri el, a halál az elmenetelhez hasonló, szeparációs félelmet vált ki, élô és élettelen differenciálódása nem teljes;
• Perszonifikáló típus (5-9 év) – a halál megszemélyesítése, pl. csontváz, kaszás ember, s a halál a halottal azonosul;
• Reális típus (9 év felett) – elfogadja, hogy a halál, a testi élet végleges megszűnése.

A gyermekek, s főleg a kisebbek, hiszik, hogy jó és óvatos viselkedéssel a halál elkerülhetô. Amikor kedvencük elpusztul, gyakran félni kezdenek saját haláluktól vagy szüleik elvesztésétől. Nyugtassuk meg őket, hogy ez nem fog bekövetkezni – legalábbis nem most, s törődjünk érzelmeikkel, még ha nem is fejezik ki azokat egyértelműen.
A kisgyerekek által olyannyira kedvelt rajzfilmek többsége sem segíti a halál fogalmának megértését, tényének elfogadását, sőt némelyik kifejezetten dezinformáló lehet (pl. Tom és Jerry – egymás ütlegelése, meggyújtása stb.). Nagyobb gyerekeknél a halál elfogadása gyakran párosul a halál utáni élet vágyával.
Fontos a gyermeki „haláltudat” alakulásában a halál véglegességének elfogadása mellett annak tudatossá válása, hogy mindenki halandó. Egészséges esetben a gyermeki gondolkodásban a halál valahol a beláthatatlan idő végén van.
A feldolgozás fontosságát mutatja, hogy a gyermekkori feldolgozatlan halálesemények felnőttkorra neurózishoz vezetnek – ahogy ezt számtalan vizsgálat igazolja. A gyermeki gyász kapcsán tudnunk kell, hogy 6 hónapos kor alatt nincs azonnali gyászreakció, a 6-24 hónapos gyermekeknél a gyász szeparációs félelemként jelentkezik, lényege az elválás megélése. A beszélni tudó gyermekek gondolkodásuk fejlődésének függvényében mutatnak azonnali illetve későbbi gyászreakciót, s szükségük van szüleik segítségére a veszteség feldolgozásához. Mivel a gyermekek – szerencsés esetben – életükben először a halállal „csak” kedvencük elvesztése kapcsán találkoznak,
így az állatorvosok is kiemelt szerepet kapnak a gyászolás, a feldolgozás megtanulásának folyamatában.
A gyermeki gyász tünetei:

• sírás, düh,
• bűntudat, harag a halál feltételezett okozója ellen,
• depresszió, rémálmok, indokolatlan félelmek,
• elképzelt betegségek (sokszor az állat betegségének tüneteivel),
• szeparációra félelmi reakciók, izgatottság,
• szobatisztasági problémák, tanulási problémák.

Amennyiben az elpusztult vagy eutanáziára kerülő állat gazdája kisgyerek, feltétlen fordítsunk gondot az
alábbiakra:

• a történtek érthetô elmagyarázása,
• igazmondás,
• kerüljük az „elaltatás”, „elaludt” kifejezéseket (alvástól való félelem alakítható ki!),
• mutassuk meg a halál kézzelfogható jeleit (légzés hiánya, merevség stb.),
• kezeljük a haragot, ha van,
• kezeljük a bűntudatot (ha hibás, akkor is próbáljuk enyhíteni a lelkifurdalást, ha nem hibás, biztosítsuk róla, hogy tényleg nem ő a hibás),
• bíztassuk a családot a kedvenc eltemetésére, beszéljük meg ennek kőrülményeit (sír helye, fa- vagy
  virágültetés a sírra, emlékek megtartása stb.),
• eutanázia esetén tisztázzuk, hogy a gyerek tud-e róla, ott szeretne-e lenni, s azt, hogy mi erről a saját véleményünk,
• amit ne tegyünk: a gyerek tudta nélkül végezni eutanáziát, ünnepnapra idôzíteni, vagy halál esetén azt „hazudni”, hogy „csak” elveszett.

Ha a kedvenc nem halt meg, csak elveszett, tartsuk szem előtt, hogy a gyermek szempontjából ez hasonlóan
komoly veszteség. Ne ébresszünk hamis reményeket, s ha az állat hosszabb idő után sem kerül elő, segítsünk a gyereknek lezárni a történteket (hasonlóan, mint a kedvenc halála esetén).